Monet to Picasso
A cím abszolút bizalomgerjesztő és itt nem is azt kapja az ember, amit a honi kiállításoktól megszokott, vagyis, hogy a címben szereplő képek ott vannak, persze, de azon kívül kevés figyelemreméltó. Ha egyáltalán. Az más kérdés, hogy teljesen más konstrukcióban szerzik meg a képeket, s egy picit más múltja és büdzséje van, mint a haza múzeumoknak és a német ajkú képtárakból jóval könnyebben is kapnak kölcsön festményeket.
Ennek eredményeként bécsi Albertinában nem csak a plakátként is használt Monet tavirózsás képát láthatjuk, hanem könnyebben árasztanak el bennünket egy a 19-20. század remekeivel.
Claudet Monet - The water lily pond
Így a záróakkordként címlített Picasso is jelen, mégha nem is a Guernicával, de a kék korszak hála az égnek befigyel.
Pablo Picasso - Naked woman with bird and flute player
A dologban az az igazán szerencsés, hogy az amúgy nem túl felkapott (eddig csak Párizsban sikerült önálló kiállításába belefutni…kvázi véletlen…a szerk.) Francis Bacon-től is idevarázsoltak néhány ecsetvonásnyit, akinek az elmebetegségébe csé szokta magát igen gyakran beleérezni.
Francis Bacon - Seated figure
Hasonló örömmel töltött el bennünket az is, hogy a lengyel származású, orosz szuprematista zseni, Kazimir Malevics kubizmuson átalbukó képei is jelen voltak,
Kasimir Malewitsch - Man in suprematist landscape
Aztán nem hagyták ki a már emlegetett photoshop szülőatyát, René Magritte-t sem, ami a kevésbé white szeműek számára is élményt jelenthet. Mert a fantáziájával a modern korban egyedül a bajszos lázadó vetekedhet.
Rene Magritte - The enchanted spot
Simán helyet kapott a mondriani vonalon edzett lett születésű Rothko is.
Mark Rothko - Saffron
Minden szoba más és más korszak és hangulat. Nincs olyan terem, ahol ne találna az ember egy kedvencet. Itt nem szúrják ki a szemünket az “egy terem – egy nagyágyú” taktikával. Bőven pakolnak a Picasso mellé Miró-t és Modigliani-t (a vöröshajú nős tetoválást továbbra is akarom…a szerk.), a Monet mellé Cézanne-t, Renoir-t vagy éppen Matisse-t.
Másformás élménybeszámoló a csétől még márciusból…leginkább prózában, egy karikát megér:
Berbernek öltözök egy biciklin, szemem halványba forduló kékbe rugdalózik és répát harapok az úttesten végigkopogó pestisből. A villamosok szerényen haladnak a kihalt Hilbert térben, selyemsálat kötnek a nyakukba és tágra nyíló szájjal fogadnak minden arabot. Kezembe veszem a hajszálakat és viasszal várom a levélhullást, mint télidőn a temetést. Szórni szájakat falevélből, én meg egy vödör szerencsétlenséget kanalazok az éhező csecsemőkbe. A piramisok reflektorfényt vetnek a halálra míg az ananászok visszanéznek a színpadról. Még Egyiptomban kötötte a nyakamba a sikolyát, mikor még nem nőttek gombák a talpamból ki, kalaposan járok nesztelen. Súrolom a forróságot a délelőn és kávéházi szerelmekbe kapaszkodok. Még itt vagytok? A krokodilok várhatnak, a szőke hercegre még inkább, mert elénekeltem az utolsó pohár vizet, bánatom véletlen redőiből is kifacsartam a sótlan könnyeket. Cirkuszt építek minden zavaros gondolatotokból, kókusszal etetem a harlekineket, a zaccot a halaknak dobom, a kávéfőző a zsebemben persze az enyém már csak az illatát iszom át magamba. A házakba még utolszor életet lehelnek a tehenek, mikor vékony spirálú kardhalra húznak kiabálós mazsolás kalácsot. Nem lészen már hangotok fénylő homokját a sivatagnak torkotokon elszitálom és írásba adhatjátok az utolsó kívánságtok. Elég ha én tudok olvasni kiszáradt tekintetetekben. Nincsen ferde bajszom, sem hajléktalan szivárványt nem hordok a derekam körül copfban. Bezártak a templomok, a rózsaablakra szúrt szentek magukhoz nyúlnak és az élet spermáját lövellik rátok, ahogy leheletetekből előbújt a halál, számkivetettek lettetek, mégsem állok felettetek. Ő is csak lehunyt szemmel nézi, ahogy elbújok köztetek egy utolsó mosolyba. A bőröm alá alvadt vér hótakarót formáz és zubogó patakként tör elé ajakam alól egy elhazudott sóhaj, mit sosem engedtem, mikor szénaszálon abszintoztam egymagamba az egész várost. Részegen egész más a szakállam, végighúzom a hajnali csigaszedők hátán, míg bal orcám kékbe fordúl. A fák pókhálóvá szaggatták magukat, görcsösen vitázva lépnek ki a csókolózó kapualjból. Kiteszem az üvegcserepek közé az érzéseimet, az ablakpárkányon patkányok marcangolják szét, s darabjaikból egy sosem volt szerelem körvonalai szakadnak ki a szomjúhozók közé. Kezdet a számba dugod, fogaimat összesakktáblázod, s száraz bőröd meztelenségére írom a holnap álmait egy hentes ceruzájával. Esőnek öltözöm a lemenő nappal, egyedül rohanok végig minden utcán és könnyebb halált hozok a könny nélkül síróknak, míg nyelvük szájukba nem dagad s nem jutnak többé levegőhöz sem. Menj, vidd hírét az igazaknak.
