Da Van Dyck a Bellotto
Nos, igyekeztem azért a munkán és a kötelező jópofin kívül valami hasznosat is kezdeni magammal Brüsszelben, így el akartam menni a helyi Szépművészeti Múzeumba, mert valamelyest szükségem volt a kultúrára is az elmúlt hónap agyszívása és a jelenlevők türhő tipusú humora után, ennek képeit azonban majd később.
Csak mert az egyik meglepi az volt, hogy menet közben sikerül realizálni, hogy a Szépművészetek Palotájában (Palais des Beaux-Arts) éppen tegnap nyílt klasszik kiállítás, németalföldi és itáliai mesterek munkáiból, melyre természetesen jól bepofátlankodtam. És, hogy el ne felejtsem, külföldön úgy tűnik, sokkal könnyeben nyomják a markomba a ingyen tiszteletjegyet a sajtóigazolvány láttán. Ez meglehetősen pozitív.
Van Dyck - Savoyai Tamás herceg
Elsőként az ember szájába rágósón betették Van Dyck képét, miszerint Savoyai Tamás herceg lovon. Természetesen nagy, bár nem volt nálam mérce, de négyfél magas biztosan volt. Maga a kép ilyen felvezetés mellett elég impresszív, bár az túlzás, hogy rajongni lehetne érte, talán nem elég vivid az egész (mondom ezt, hogy ágaskodó lovon épp…de az arc ehhez túl rezzenéstelen), halkan azért megjegyzem, hogy az én sznobságom alapvetően azért a modern felé húz.
Ugyancsak Van Dyck-től beválasztottam még egy klasszikust, amin szerencsétlen lenyilazott Szent Sebastian-t menekíti meg egy angyal. Bár ha valaki ezzel a csippentő mozdulattal akarna nyilat kirántani, nem sok sikerrel járna…arról nem is beszélve, hogy köztudottan hatékonyabb, ha áttolja a puha testen.
Szerencsére volt honnan leakasztani néhány Rubens mázolmányt is, így a dagadt izmú történelem is könnyedén zárult köribénk. Elsőnek Héraklészt választottam, vagy ha úgy tetszik Herculest, amint a Heszperidák kertjében kalandozik. Most azonban bajban vagyok, ott ugyanis nem volt szabad használni a fotóáppárátot, a neten meg úgy látszik még nem elég koncentrált a kultúrsznobság ahhoz, hogy minden kalsszik képet felleljek. Ennek utána leginkább javaslattételként tessék megélni, hogy például egy másik Rubens is megér egy bámulást, melyen éppen Deianirát sikerül megkisérteni. (ha időközben mégis sikerül képeket szerezzek, természtesen idegarázdálkodom – a szerk.)
A következő képet azonban nem annyira festészet technikai szépsége, vagy önálló gondolatmenete miatt vettem be a must have to see csokorba, leginkább csak a mozdulat heve volt elgondolkodtató Szent Pál mártíromságán. Sőt ha még őszintébb leszek, teli lettem asszociációkkal Molineri képe láttán, de nem igazán éreztem az ihletést. Sebaj, fogyasszátok, ha tehetitek, de azért ne keverjétek össze a Kill Bill-el.
Kihagyhatatlan sátáni illata volt il Grechetto Bakkhánsok című képének, így nem nagyon bírtam megállni, hogy ne tárjam elétek ezt a tivornyázást is. Egyeseknek milyen sok szabadideje van, és milyen jó a szeszkapacitása.
Halott Krisztus kell-e, gondolkoztam magamban, aztán végül úgy éreztem, ha már a csendéleteket nem fogom javasolni, akkor a mozdulatlanságra tökéletes lehet Seiter alkotása.
A másik kiemelt, amivel magát a tárlatot felvezették, Bernardo Bellotto torinói látképe volt. Nem huszadik századi, nem absztrakt, nem semmi. Kitenném. Egyszerűen ez az a szint, csakúgy mint Gertsch esetében, ami jobb mint a fénykép. Ha tehetitek, inkább élőben nézzétek meg. Május vége valamikorig megtekinthető, bár utána megy vissza a Galleria Sabauda-ba, szóval nem vész el, csak átalakul.
Még egy perovi sötétséget idéző festmény zárásul, Giuseppe Maria Crespi kezei közül, melyen éppen a “bohém” hercvegnő gyónja bűneit, hogy a kénköves pokol tornácán ne kelljen keringőznie.
Összbenyomás hetes
