Ellentmondani a házi istennek, az apának, nem foglalkozni hagyományokkal, vallással és felvállalni a szerelmet a létbiztonság hiánya mellett is. Igen, a nő aki nem csak kinyitja szemét és elméjét, a hangját is hallatja már, s ha kell, hát dolgozni megy. Aztán a keserű csalódások, a kókler kurafikkal, a “zabigyerekkel” akit nem fogad el a környezet, a megtagadó apa és a gazdasági világválság okozta munkanélküliség és nyomor.

És mindeközben alattomosan kúszik be a nemzetiszocializmus Bécs hazug nyugalmába, bár nem vesznek róla tudomást, egyelőre. Aztán, ami mindig ott van az elkeseredett nőknek, immáron több ezer éve: eladja a testét. És ahogy az lenni szokott, amíg élvezik a gyönyört, rendben van, aztán leköpik, elítélik, kivetik maguk közül.

És nézzük a színészi játékot. Alfréd, a gondtalan kurafi, szerepében Nagy Ervin hibátlanul alakítja a kifinomult csábítót, a lóversenyek spekulánsát, kellemes hanggal. A nála jóval nagystílűbb, pénzügyi gondokkal sosem küszködő, meglehetős kapcsolati tőkével rendelkező Hierlinger Ferdinánd mellék szerepében Vajdai Vilmosra sem akadhat panaszunk. Nem így a Marianne-t alakító Rezes Judit. Rég láttam valakit, aki ennyire túljátszotta volna a szerepét. Mind a boldogság pillanataiban igyekezett őrületbe kergetni a nézőt a fejhangú ömlengésével, mind a nyomor és számkivetettség momentumait sikerült visongó hisztériává varázsolnia.

A régi idők dívájaként tetszelgő trafikos lányt játszó Fullajtár Andrea kiemelkedett teljesítményével a többiek közül, bár a fiatal, náci gondolatvilágot képviselő Erich  (Rajkai Zoltán) is tökéletesen adta elő a rá rótt szerepet. Akit még ki lehet emelni, az nem más, mint Lázár Kati, a bigott katolikus nagymama, aki közvetve meggyilkol egy csecsemőt, akinek egyetlen vétke az, hogy házasságon kívül született.

a tavalyi Bodrogi Gyulás Süsüs, illetőleg a Reneszánsz Éves Mátyás királyos akció után a mindannyiunk által hőn szeretett BKV a város büszkeségének tartott Combino-kon, illetőleg a nagyon vegyesfelvágottas 7es buszon, a métrón és a földalattin brillírozik újra. A közérzetjavítóként definiált momentum jelen helyzetben azt jelenti, hogy felkérték Hegyi Barbarát, Nagy-Kálózy Esztert, Rudolf Pétert, Szerednyei Bélát és Pusztaszeri Kornélt, hogy adják hangjukat a megállók nevének, illetve a mindig szíveskedjenek kapaszkodni kezdetű és egyéb szövegek tolmácsolásához.

A vicc az, hogy a metrók úgynevezett hangszintetizátorait át kell alakítani, hogy a színészek hangját le tudja játszani. A néhány millió forintba kerülő felújítás már régóta időszerű, nem kizárólag azért van rá szükség, hogy a berendezések képesek legyenek lejátszani a színészhangokat, hanem mert amúgyis rendszeresen “kosuttért” “zasztória” és hasonló csodák figyelhetők meg a white fülűeknek.

A színészek ugyan nem puszta jótétményből, mindenesetre a klasszikus reklámköltségek töredékéért vállalaták a feladatot. Ám felmerül egy kérdés. Mindezt miért nem a búvalbaszós téli etap alatt teszik meg, mikor nyáron még hajlandók amúgy is egymásra mosolyogni az emberek.

Az öregedő, bebörtönzött de Sade szerepét Mucsi Zoltán vállalta magára, s hogy őszinték legyünk a karakter egészen jól illeszkedik a színészhez. A Szodoma százhúsz napjának írója a tudathasadás és a zseni közt tengődik ekkorra, hiszen de Coulmier abbé és dr. Royer-Collard módszeresen fosztják meg a filozófia és a büdoárok világát egyesítő írástól, így végül saját vérével és borral kényszerül gondolatait megosztani a nagyvilággal.

Az más kérdés, hogy aki kacér gyomrú, annak nem feltétlen ajánljuk, hiszen a szadista kujonság átfűti az egész darabot.

Azonban a szélesebb látókör és egy audivizuális orgazmus érdekében mindenképpen csak javasolni tudjuk Szabó Máté rendezésének szemügyre vételezését. Előzetes felkészülésképpen érdemes kézbe venni a márki Justine-jét, mely meglehetőst visszafogott stílusú, de éppen elegendő képet ad.

Csak hogy el ne feledjem, valójában arról lenne szó, hogy most színházba invitálunk benneteket, jelesül a Tháliába, ahol tegnaptól láthatóvá vált az előadás. Hogy mire számítsatok? Tánc. Így egy szóval.

Bár, ha azt mondom, hogy tényleg a múltból felszínre törő, zsigerekben lüktető energia, amitől az ember ki akar kelni a székéből, akkor egy árnyalattal pontosabb vagyok. No ez nem azért van, hogy behúzzátok a listán, hogy megvolt a havi kult.

Leginkább élvezni, vagy még inkább érezni kellene. Jó ez a cél, hogy kicsi sznobocskákat neveljünk, igazi kultúrínyenceket, s ne csak holmi pozőr legyen belőletek. Azért az komolyabb társasági szinten elég halovány. Ugye? De visszatérve a mozgás oltárára, a sejtelmes fényezéssel, ha lehet még dinamikusabbá sikerült tenni a még fiatal, ám korántsem gyermekcipőben járó Jazzpress formáció előadását.

A zenei aláfestést pedig a Pawaa Mitaiko Percussion adja, csakhogy jobban átélhessétek, ha elvontatjátok magatokat. Talán nem is szinglis darab.

A kubai forradalom 50. évfordulójára emlékül.

Bonyodalmas emberi viszonyok. Érzéketlenség. Talán. Vagy a mindenbe belefolyni vágyás és átsiklani a másik tekintetébe, megtölteni az elméjét és levegőért kiáltani. Talán. Furcsa kitárulkozása a léleknek, mikor a testek megszakadnak. Aztán egyszercsak vége. Cseppnyi víz a színpadon. Titokban sóhajtok, aztán magam is egy szirmot dobok. Az érzés néha borzasztó. Pusztulás. Tartom a gyertyákat, lehull a fény és valami csendben újjászületik.