Mesél a bécsi erdő, hirdeti Ödön von Horváth darabjának a címe. Hát mesélt nekem is. Képi reflexió, ha nézed, a díszlet minimál, a maszk és a ruházat nem kevésbé. A tér hát csupasz, s teret ad minden kósza gondolatnak és íznek. A darab sokszor frivolnak tűnhet az avatatlan szemnek, ám a legfőbb vonal, ami a figyelő szemébe ötölhet, egy olyan társadalmi, szociológiai válság a két világháború között, mely eladdig évszázadokon keresztül nem merült fel. Az önálló nő. Ellentmondani a házi istennek, az apának, nem foglalkozni hagyományokkal, vallással...

a tavalyi Bodrogi Gyulás Süsüs, illetőleg a Reneszánsz Éves Mátyás királyos akció után a mindannyiunk által hőn szeretett BKV a város büszkeségének tartott Combino-kon, illetőleg a nagyon vegyesfelvágottas 7es buszon, a métrón és a földalattin brillírozik újra. A közérzetjavítóként definiált momentum jelen helyzetben azt jelenti, hogy felkérték Hegyi Barbarát, Nagy-Kálózy Esztert, Rudolf Pétert, Szerednyei Bélát és Pusztaszeri Kornélt, hogy adják hangjukat a megállók nevének, illetve a mindig szíveskedjenek kapaszkodni kezdetű és egyéb szövegek...

Ismételten színre invitálunk benneteket. Természetesen ismét a kötelező kategóriában. A Bárkában láthatjátok március 18-tól Doug Wright darabját, mely nem kisebb személyiséget vett górcső alá, mint a szexuálsznobizmus egyik atyját, Donatien Alphonse François de Sade márkit. Az öregedő, bebörtönzött de Sade szerepét Mucsi Zoltán vállalta magára, s hogy őszinték legyünk a karakter egészen jól illeszkedik a színészhez. A Szodoma százhúsz napjának írója a tudathasadás és a zseni közt tengődik ekkorra, hiszen de Coulmier abbé és dr. Royer-Collard...

Félreértés ne essék, nem az állampolgárt sikerült elgépelnem in english, sokkal inkább a város gyökereiben, a villamosok kerekei alatt doboló energia amiről szó van, legalábbis az alcím is erre utal: az élet pulzusa. Csak hogy el ne feledjem, valójában arról lenne szó, hogy most színházba invitálunk benneteket, jelesül a Tháliába, ahol tegnaptól láthatóvá vált az előadás. Hogy mire számítsatok? Tánc. Így egy szóval. Bár, ha azt mondom, hogy tényleg a múltból felszínre törő, zsigerekben lüktető energia, amitől az ember ki akar kelni a székéből,...

A kubai forradalom 50. évfordulójára emlékül.

Bonyodalmas emberi viszonyok. Érzéketlenség. Talán. Vagy a mindenbe belefolyni vágyás és átsiklani a másik tekintetébe, megtölteni az elméjét és levegőért kiáltani. Talán. Furcsa kitárulkozása a léleknek, mikor a testek megszakadnak. Aztán egyszercsak vége. Cseppnyi víz a színpadon. Titokban sóhajtok, aztán magam is egy szirmot dobok. Az érzés néha borzasztó. Pusztulás. Tartom a gyertyákat, lehull a fény és valami csendben újjászületik.