A l’Osservatore Romano azonban csak egy részletet villantott a Szent Lőrinc mártírhalála című festményből, melyet restaurálása előtt érdekes mód, nem tárt a nagyobb plénum elé. A felfedezést azért a pápai lap jelentette be, mivel az alkotás a Jézus Társasága, azaz a jezsuita rend tulajdona.

A rostélyra bilincselt és elevenen elégetett Szent Lőrinc vértanúságát ábrázoló kép restaurálása most fejeződött be, és a munkában részt vevő Lydia Salviucci Insolera feltételezése szerint nem kizárt, hogy Caravaggio műve – derült ki a l’Osservatore cikkéből. Ne feledkezzünk meg azonban az akkor teljesen bevett mester-tanítvány összefüggésrendszerről, minek következtében könnyen lehet, hogy a mester csak momentumokra nyúlt hozzá a festményhez.

Furcsa az is, hogy július 18-án, a mester halálának évfordulóján, alkotásait őrző múzeumok és templomok egész éjszaka nyitva tartottak, az új wannabe Caravaggiót azonban egyelőre nem mutatták be.

“Gyönyörű alkotás, a szent szeméből sugárzó rettegés teljesen Caravaggio”- írta Salviucci Insolera, aki a képet az 1610-ben elhunyt festő római éveire datálta (1592-1606). A szakértő szerint Caravaggio gyakran megfordult a római jezsuita templomban, a Gesú-ban, bár ezt a tényt sokan cáfolják. Ennek kolostorában találták a feltételezett Caravaggio-festményt.

Insolera azonban maga is hozzátette: vigyázni kell a hirtelen és szenzációhajhász bejelentésekkel. Ne essünk a “mindenáron Caravaggio” csapdájába. Na igen, mert annak csúnya pofára esés lehet a vége, a Vatikán úgy is híres a titkolózásról és a sokszor felesleges hype-ról, de mindig tisztára mossák magukat némi szentelt vízzel.

Így gondolja a többi olasz művészettörténész is. “Érdekes festmény, de még tanulmányozni kell”- fogalmazott diplomatikusan a hat római múzeumot összefogó Polo Museale di Roma-t vezető Rossella Vodret, aki mindenekelőtt élőben szeretné látni a képet. Ezzel persze nincsen egyedül, de egyelőre nagyobb a realitásértéke, hogy holnap repülőre ülök és a Louvre-ban megnézem a Mária halálát. A felvételeken látható alkotás “fényévnyi távolságra esik a mester keze munkájától” – tette hozzá az idén kiadott Caravaggio-forrásgyűjtemény összeállítója, Stefania Macioce. Látható tehát, hogy a vélemények erőteljesen megoszlanak.

Erre mutat rá Francesca Cappelletti, a Caravaggio-évfordulóra megjelent monográfia szerzője is: ”Évekkel ezelőtt láttam az akkor még nagyon rossz állapotban levő festményt, és rögtön egy Cavaraggiót utánzó nápolyi tanítványra gondoltam”. A Vatikáni Múzeum volt igazgatója, a pápai kulturális bizottság titkára, Francesco Buranelli szerint azt bátran lehet állítani, hogy az alkotás “caravaggiesco”, vagyis stílusában Caravaggiót idézi, de azt nem, hogy Caravaggio festette.

Antonio Pinelli a firenzei tudományegyetem művészettörténeti tanszékének professzora azonban határozottan kizárta, hogy Caravaggio lenne az alkotó. Szent Lőrinc keze ugyan eredeti Caravaggiónak tűnik, “a szent bőre és a testét fedő ruhadarab redőzete viszont szegényesre sikeredett”. Pinelli hozzátette: a Caravaggio és a jezsuita rend közötti kapcsolat sem bizonyított. Tény, hogy 1603-ban Agostino Campelli hasonló témájú freskót festett a Gesú kápolnájába, de ez még nem bizonyítja, hogy a templom melletti kolostorban mostanáig őrzött festmény Caravaggio munkája. Caravaggio nem másolt, mások igyekeztek az ő nyomába érni – mutatott rá a professzor.

Vagyis a nyaraláson készített képet, egy múzeum shopból beszerzett posztert, a leonardo dicaprio poszteredet, vagy akár a saját kölködet.:)

Esztergomban sem tétlenkednek…mármint ha titeket is érdekel az egyik francia bolydult elme, Marc Chagall, akkor bizony sürgős hatállyal takarítsátok el a hátsóbbik feleteket, mert alig egy hétre sikerült összeharácsolni a tárlatot az északi kanonoksor nagytermébe a bíborosoknak.

Szóval valójában mindössze május idusáig láthatjátok a litográfiákat…nyugi festményt azért simán nem hoznak…de legalább van vagy százhúsz…papíron…bár nem számoltam meg jól.

ja de a benyomás? szokásos “ságállos” mondhatni. Neki nem tudok beleszeretni a képeibe. Mesélnek, de valahogy sokszor nem nekem. Nem találom hozzájuk a megfelelő zenét. Lenyűgözőek, de mégsem érzem a zsigereimben dorombolni őket. Nem tudom min múlik, hol szakadtak ki a belemből a zsírkréták, ami miatt. Lehet, hogy a sok egyházi fattyú téma is elborzaszt. Különösen egyszer, azt hiszem az Albertinában, de bizonyosan Bécsben gyakorlatilag valami bibliaábrázoló tárlatot dobtak fel tőle. Sebaj, ha tehetitek peregjetek fel, le a Dunán aztán lessétek meg. Kultúrát mindenkinek című rövid rovatunkat olvashatták.

No igen, most sikerült végre eljutni a Mucha kiállításra a szépművbe. A szokásos kicsi, lent az alagsori két teremben, mint volt a Miró meg a Giacometti is régesrég…azok is beh szépek voltak ebben a kicsiny, koszos országban üde színfoltként…hát erre is menjetek el ha tehetitek…

a tárlat a Nő dicsérete címet viseli, amit nehéz is volna kétségbevonni a cseh remekek esetében, hiszen egyetlen nyomat nem volt, amin ne díszelgett volna a gentile sesso valamely csodálatos képviselője, csupán a festmények közt akadt kettő (az ima és a látomás), melyen nem ők szerepeltek.

nem csupán évszakok, napszakok, ékkövek voltak, hanem bizony korabeli reklámokat is lelhetünk, melyen a cigarettától a sörön át a kekszig jelennek meg a hölgyek és bizony Toulouse-Lautrec munkásságával vetkszik a munkásság, országokon átívelő módon. (lehet, hogy holnap visszamegyek még egy karikára…tudom sajtónak ingyen:D dehát valamit valamiért)

Gyerekek. Lehet utaspajtinak jelentkezni. Vagyis most nagyon hirtelen ihletésből döntöttem, hogy ezen a nyáron is utazás kell. Ha körút lesz, az sem baj. De az elsődleges úticél Németország. Az NSZK egykoi fővárosa, Bonn hívogat, nem kisebb csodával mint egy teljesértékű, egyéni Modigliani kiállítással. Nem ez nem vicc. És must have!

még ha sokmunka is van, akkor is egy hétvégére kireppenni…amióta az eszemet tudom…az ízléses eszemet…azóta nem láttam még emlékeim szerint soha önálló tárlatot…és nagyobb képtárakban is csak egy-egy képet. Aztán ha közben kinyit a Magritte múzeum Brüsszelben, akkor oda is tovább kell suhanni…

Be kell vallanom, a jobb típusú festékezések mindig is szívcsakrán lőnek…de ezt talán már érezhettétek. Az persze ha nem vászonra kenik fel, olykor riasztó, máskor fenomenális. Minthogy a gentile sesso iránti hódolatom kisebb megingásokkal továbbra is töretlen, ezért a festékkel való keresztezés szájtátósra szokott sikerülni.

a címmel is igyekeztem félig meddig beszédes lenni, ugyanis az ausztrál alkotóhölgy Emma Hack névre hallgat, s mindenféle bőrpingációs alkotásai vannak, még print reklámokban is jeleskedik, amiben végre valamiféle fantáziát véltem felfedezni, a mai sivár felhozatalhoz képest.

Mindenesetre nem keverem a fazont, most a tapétart vonalon maradnék, s meg kell állapítsam, nem tudnék tilatkozni valami hasonló ellen a szobámban. Még akkor sem, ha nem halkan szuszogó hölgyekkel kompozál a falam, hanem rá tudom venni valamelyik festőt egy próbababás nekifutásra.

Szombaton sikerült elgurulni a Tisza partjára és beszabadulni a Reökbe. Cél a Warhol kiállítás volt, de aztán sikerült belefutni a Festmény idejébe is. Szóval n legyet egy csapásra.

A tárlatban több vonalat sikerült felfedezni. Ezek egyike a klasszik szitázás, Marilynnel, Maoval és virágokkal, melyek ugye azzal a felkiáltással születtek, hogy Pablo mester 20000 remekművet hozott világra, Andy meg persze úgy döntött, hogy ő egy hónap alatt bök ugyanennyit. A díváról volt mindjárt 14 darab.

Persze erre a szórásra rájátszik az is, hogy a képeket nem a világmindenség torlódási pontjaiból hozták, hanem két osztrák lelőhelyről, az Ernst Hilger Galériából és a Peter Infeld Alapítványtól kebelezték be.

A másik vonal meg a XIX. század végi utolsó nagy indián háborúk ihletése, többek között Ülő Bikával, pénzérmékkel, vagy amerikai tábornokkal.

A harmadik blokk pedig a múlt század zenei lázadóit éltető néhány alkotás volt, többek között a Stones-nak készített lemezborító is.

Összbenyomás nagyjából 10/6, hiszen nem volt nagy a változatosság és olykor kegyetlen mód túlzsúfoltan sikerült feldobni a képeket a falakra. Külön pozitívum azonban, hogy sikerült egy Keith Haring képet is odalopkodni a bejárathoz, bár éppen nem szembetűnő helyre.

Claudet Monet - The water lily pond

Így a záróakkordként címlített Picasso is jelen, mégha nem is a Guernicával, de a kék korszak hála az égnek befigyel.

Pablo Picasso - Naked woman with bird and flute player

A dologban az az igazán szerencsés, hogy az amúgy nem túl felkapott (eddig csak Párizsban sikerült önálló kiállításába belefutni…kvázi véletlen…a szerk.) Francis Bacon-től is idevarázsoltak néhány ecsetvonásnyit, akinek az elmebetegségébe csé szokta magát igen gyakran beleérezni.

Francis Bacon - Seated figure

Hasonló örömmel töltött el bennünket az is, hogy a lengyel származású, orosz szuprematista zseni, Kazimir Malevics kubizmuson átalbukó képei is jelen voltak,

Kasimir Malewitsch - Man in suprematist landscape

Aztán nem hagyták ki a már emlegetett photoshop szülőatyát, René Magritte-t sem, ami a kevésbé white szeműek számára is élményt jelenthet. Mert a fantáziájával a modern korban egyedül a bajszos lázadó vetekedhet.

Rene Magritte - The enchanted spot

Simán helyet kapott a mondriani vonalon edzett lett születésű Rothko is.

Mark Rothko - Saffron

Minden szoba más és más korszak és hangulat. Nincs olyan terem, ahol ne találna az ember egy kedvencet. Itt nem szúrják ki a szemünket az “egy terem – egy nagyágyú” taktikával. Bőven pakolnak a Picasso mellé Miró-t és Modigliani-t (a vöröshajú nős tetoválást továbbra is akarom…a szerk.), a Monet mellé Cézanne-t, Renoir-t vagy éppen Matisse-t.

Másformás élménybeszámoló a csétől még márciusból…leginkább prózában, egy karikát megér:

Berbernek öltözök egy biciklin, szemem halványba forduló kékbe rugdalózik és répát harapok az úttesten végigkopogó pestisből. A villamosok szerényen haladnak a kihalt Hilbert térben, selyemsálat kötnek a nyakukba és tágra nyíló szájjal fogadnak minden arabot. Kezembe veszem a hajszálakat és viasszal várom a levélhullást, mint télidőn a temetést. Szórni szájakat falevélből, én meg egy vödör szerencsétlenséget kanalazok az éhező csecsemőkbe. A piramisok reflektorfényt vetnek a halálra míg az ananászok visszanéznek a színpadról. Még Egyiptomban kötötte a nyakamba a sikolyát, mikor még nem nőttek gombák a talpamból ki, kalaposan járok nesztelen. Súrolom a forróságot a délelőn és kávéházi szerelmekbe kapaszkodok. Még itt vagytok? A krokodilok várhatnak, a szőke hercegre még inkább, mert elénekeltem az utolsó pohár vizet, bánatom véletlen redőiből is kifacsartam a sótlan könnyeket. Cirkuszt építek minden zavaros gondolatotokból, kókusszal etetem a harlekineket, a zaccot a halaknak dobom, a kávéfőző a zsebemben persze az enyém már csak az illatát iszom át magamba. A házakba még utolszor életet lehelnek a tehenek, mikor vékony spirálú kardhalra húznak kiabálós mazsolás kalácsot. Nem lészen már hangotok fénylő homokját a sivatagnak torkotokon elszitálom és írásba adhatjátok az utolsó kívánságtok. Elég ha én tudok olvasni kiszáradt tekintetetekben. Nincsen ferde bajszom, sem hajléktalan szivárványt nem hordok a derekam körül copfban. Bezártak a templomok, a rózsaablakra szúrt szentek magukhoz nyúlnak és az élet spermáját lövellik rátok, ahogy leheletetekből előbújt a halál, számkivetettek lettetek, mégsem állok felettetek. Ő is csak lehunyt szemmel nézi, ahogy elbújok köztetek egy utolsó mosolyba. A bőröm alá alvadt vér hótakarót formáz és zubogó patakként tör elé ajakam alól egy elhazudott sóhaj, mit sosem engedtem, mikor szénaszálon abszintoztam egymagamba az egész várost. Részegen egész más a szakállam, végighúzom a hajnali csigaszedők hátán, míg bal orcám kékbe fordúl. A fák pókhálóvá szaggatták magukat, görcsösen vitázva lépnek ki a csókolózó kapualjból. Kiteszem az üvegcserepek közé az érzéseimet, az ablakpárkányon patkányok marcangolják szét, s darabjaikból egy sosem volt szerelem körvonalai szakadnak ki a szomjúhozók közé. Kezdet a számba dugod, fogaimat összesakktáblázod, s száraz bőröd meztelenségére írom a holnap álmait egy hentes ceruzájával. Esőnek öltözöm a lemenő nappal, egyedül rohanok végig minden utcán és könnyebb halált hozok a könny nélkül síróknak, míg nyelvük szájukba nem dagad s nem jutnak többé levegőhöz sem. Menj, vidd hírét az igazaknak.

Csak mert az egyik meglepi az volt, hogy menet közben sikerül realizálni, hogy a Szépművészetek Palotájában (Palais des Beaux-Arts) éppen tegnap nyílt klasszik kiállítás, németalföldi és itáliai mesterek munkáiból, melyre természetesen jól bepofátlankodtam. És, hogy el ne felejtsem, külföldön úgy tűnik, sokkal könnyeben nyomják a markomba a ingyen tiszteletjegyet a sajtóigazolvány láttán. Ez meglehetősen pozitív.

Van Dyck - Savoyai Tamás herceg

Elsőként az ember szájába rágósón betették Van Dyck képét, miszerint Savoyai Tamás herceg lovon. Természetesen nagy, bár nem volt nálam mérce, de négyfél magas biztosan volt. Maga a kép ilyen felvezetés mellett elég impresszív, bár az túlzás, hogy rajongni lehetne érte, talán nem elég vivid az egész (mondom ezt, hogy ágaskodó lovon épp…de az arc ehhez túl rezzenéstelen), halkan azért megjegyzem, hogy az én sznobságom alapvetően azért a modern felé húz.

Ugyancsak Van Dyck-től beválasztottam még egy klasszikust, amin szerencsétlen lenyilazott Szent Sebastian-t menekíti meg egy angyal. Bár ha valaki ezzel a csippentő mozdulattal akarna nyilat kirántani, nem sok sikerrel járna…arról nem is beszélve, hogy köztudottan hatékonyabb, ha áttolja a puha testen.

Szerencsére volt honnan leakasztani néhány Rubens mázolmányt is, így a dagadt izmú történelem is könnyedén zárult köribénk. Elsőnek Héraklészt választottam, vagy ha úgy tetszik Herculest, amint a Heszperidák kertjében kalandozik. Most azonban bajban vagyok, ott ugyanis nem volt szabad használni a fotóáppárátot, a neten meg úgy látszik még nem elég koncentrált a kultúrsznobság ahhoz, hogy minden kalsszik képet felleljek. Ennek utána leginkább javaslattételként tessék megélni, hogy például egy másik Rubens is megér egy bámulást, melyen éppen Deianirát sikerül megkisérteni. (ha időközben mégis sikerül képeket szerezzek, természtesen idegarázdálkodom – a szerk.)

A következő képet azonban nem annyira festészet technikai szépsége, vagy önálló gondolatmenete miatt vettem be a must have to see csokorba, leginkább csak a mozdulat heve volt elgondolkodtató Szent Pál mártíromságán. Sőt ha még őszintébb leszek, teli lettem asszociációkkal Molineri képe láttán, de nem igazán éreztem az ihletést. Sebaj, fogyasszátok, ha tehetitek, de azért ne keverjétek össze a Kill Bill-el.

Kihagyhatatlan sátáni illata volt il Grechetto Bakkhánsok című képének, így nem nagyon bírtam megállni, hogy ne tárjam elétek ezt a tivornyázást is. Egyeseknek milyen sok szabadideje van, és milyen jó a szeszkapacitása.

Halott Krisztus kell-e, gondolkoztam magamban, aztán végül úgy éreztem, ha már a csendéleteket nem fogom javasolni, akkor a mozdulatlanságra tökéletes lehet Seiter alkotása.

A másik kiemelt, amivel magát a tárlatot felvezették, Bernardo Bellotto torinói látképe volt. Nem huszadik századi, nem absztrakt, nem semmi. Kitenném. Egyszerűen ez az a szint, csakúgy mint Gertsch esetében, ami jobb mint a fénykép. Ha tehetitek, inkább élőben nézzétek meg. Május vége valamikorig megtekinthető, bár utána megy vissza a Galleria Sabauda-ba, szóval nem vész el, csak átalakul.

Még egy perovi sötétséget idéző festmény zárásul, Giuseppe Maria Crespi kezei közül, melyen éppen a “bohém” hercvegnő gyónja bűneit, hogy a kénköves pokol tornácán ne kelljen keringőznie.

Összbenyomás hetes

Ez túl magas labda volt ahhoz, hogy ne verjük be…