Érdekes és első blikkre talán szerethető kiállításnak lehetünk tanúi áprilistól Budapesten. De közelebbről megvizsgálva a helyzetet, mindez hamar elmúlik.  Bár az ötletnek nem feltétlen van köze az Európai Unióhoz, mégis a rendező és alkotó országok az úgynevezett “szerencsés triót” alkotják, mely közös elnökségre készül. Ilyenformán verbuválták a magyar, spanyol és belga tervezőket, akik a világirodalom honi (a spanyolok elég sok latin amerikai írót bevetettek – a szerk.) legszebbjeit vették elő inspirációként. A kiállítás a 20 ruha Európának címet viseli és jelenleg Brüsszelben vendégeskedik.

Az elképzelés megvalósításához minden oldalról a nagyágyúkat vetették be, hiszen irodalmi oldalon feltűnik Gabriel García Márquez, Szabó Magda, Márai Sándor, Hugo Claus vagy éppen Carlos Fuentes, míg a tervezők között olyan neveket fedezhetünk fel, mint Purificación García, Náray Tamás, Anna Heylen illetőleg Katti Zoób.

Mindennek ellenére nem éreztem úgy, hogy ezek a ruhák leütnének a lábamról. Persze lessétek meg majd a galerit lent, de nem nagyon találtam szerethető göncöt. Másfelől már az is furcsa volt, hogy ezeket a ruha komponációkat nem kifutón mutatták be, hanem unalmas bábukon, ahogy ez majd itthon is lesz.

Persze ha valaki mégis kíváncsi a részletekre, megszereztem a minden igényt kielégítő sajtóanyagot, melyet három nyelven is olvashattok ITT. Ebben benne vannak a tervezők érzései a prózákkal kapcsolatban, a felhasznált anyagok, meg a ruhák közeliből, olykor makrózva néhány részletet.

Nektek van amelyik tetszik?

Találkozás a nővel
Az erdőkben kanyarodsz a tegnap felé,s tán megfognám a kezed egy jajkiáltással, ha véletlen megkívánlak egy félmondatban. Néznek és mindenhonnan a nevemet hallom. Könyveimbe szálltak a betűk hajadból, szétégett papírdarabok csupán egy cigarettásdobozból. Lágy bajadérnak érezlek, ahogy nyaki ütőeredből tapintom a rádiót.

Menekülés
Az őszt akartam még, tudom, ahogy átalveti a fejem fölött a magánosságot. Mindenhonnan a nevemet hallom. Zúgok a harangokkal és selyemszálat küldtenek felém a széllel. Vigyázok. Szoknyád redőiben nem tévedek el, s egy sakktáblán húzott kokaincsíkban sem botlok belétek.

A gentile sesso
A nyári éj asszonyai lila füstöt eregetnek felém és ekkor tán leborulok eléjük csodálatukra. A tánc viszont kilebben a tengerfenékről és árnyékomba hajítja a tízlapú dobókockákat. Nem tudok írni, elhagyott elefántok siratódalát hallom ajkaikról csupán és csípőjükről öncélú ragyogás kavar színuszritmust a levegőben.

A nő csodálata
A liljomok vérbe borúlnak és fáradt szemmel tekintenek a háztetők kontrasztjára a cserepes égben. Kebeledről kígyók csúsznak alá, bokám köré fordúlnak kelepcének lenni, míg ujjaim közt el nem folyik az idő. Nézem hát íveidet, s a gömb kisebb tökéletesség nálad. Vedd el az álmaimat, tépd szét a vágyaimat és romhalmazomon taposva díszítsd fel lelkem sziklafalát. Az alkonyban hajad vörösbe fordúl, s szeplőid szépségén a pongyolapitypang kísérel meg kényszerleszállást.

Ruhái nélkül
A város a semmibe tűnik, tán eggyé válunk az árnyakkal levetett kabátunkból kifordúlva. Ujjaid közt hársfás topáz csillog hazúgon és széttört fogaimból mozaikot virágzok a lábad alá táncolni. Reneszánsz szobornak való vagy hideg csókoddal, színházi árulónak a függönyök megől, de anyának lenni túl véres a tőröd és lábadon ringyóvá feszűl a harisnya.

Ha egy nő áll mögötted
Csalárd könnyekkel nézel a pipámba, hát felizzik, mint bűnös lelkem megannyi emlékképe a tegnapból. Szemed tükrén át vetítem a tömeg elé, hogy én legyek a nép narkotikuma, hogy eltátott szájjal húzzák szorosabbra a szénszínű sálakat nyakuk körűl, s kapják kezüket gyermekeik szeme elé. Leárnyékolom a világot és markomban összeroppantom a nevetéstek.

A nő szépsége
Mert csak téged csodállak ma, egészen egy hosszúra nyújtott pillanatig és érezheted amint kardhalakkal vágom el a csuklód finomságát, hogy még gyönyörűbb legyél a halál legszélén. Tenyeredbe ecseteket döfök, hogy igazán vérrel festhesd ki magad, míg ajkaidtól megrészegülten hidrákat látok és héliumból elszökő csecsemőket. Látom a nyakad köré fonódó hattyúkat és a téntámból bőrödre szökő sötétséggel az én halódó tetoválásim csókolják át magukat a bokádra, keringőzni hajnalig.

Búcsú a nőtől
Addig a pillanattá feszített hajnalig, mikor eléd dobom utolsó imám, felnézek az égre s egy villámcsapással új életre, gyönyörűbb valóságba lehellek és én szaladok tovább, messzi a világtól, s még messzebb rendetlen, elviselhetetlenül hangos ragyogásodtól. Tán csak a hangod ne hallanám annyiszor a fejemben. Az ajkadról tegnap lecsókolt abszinttal az is eltűnik talán.