Sokaknak azonban nincs ilyen szerencséjük. Igaz az is, hogy egy basic nokia töltő is szinte minden magyar családnál akad, de ugye az mégsem mindenkinek jó. És gondoljunk csak bele, hányszor volt már olyan, hogy egy 5 perces töltéssel már bőven megnyugtató állapotba hoztuk volna a telefonunk, fényképezőnk, laptopunk.

Nos a következő megoldás éppen arra bazíroz, hogy pro primo, statisztikailag igen valószínű, hogy valamelyik ismerősünknek (már persze akivel éppen együtt vagyunk) igen is jó töltöttségű akkumlátor lapul valamelyik kütyüjében. Pro secundo, nekünk magunknak is akad éppen egy akkumlátoros másik csoda.

Az oszd meg és uralkodj elv átértelmezésével operál a Jump-Start Card is, mely amúgy, ahogy a neve is mutatja, hitelkártya méretű, így könnyen cipelhetővé válik. Az aggódók kedvéért a kártya akrillal leöntött így nedves környezetben is veszélytelen, nem mintha egy lítiumos akksi bárkit halálra tudna rázni. A kártya a rövidtávú elektromágneses indukció elvét használja ki, így transzportál áramot egyik akkuból a másikba. Azt persze feltétlen ne várjátok, hogy egy 1000-1200mAh telefon elemmel fel lehessen tölteni egy 8000-es nootbook áramforrást, de azért próbálkozni lehet. Amire kíváncsi lennék, hogy a javarészt NiMH-es, ceruzaelem formájú akkukkal vajon mit tud kezdeni, hiszen itthon a fényképezőgépek java része ilyen szereléssel érkezik.

De amíg ez nincs, és szeretnénk nagyon ökomókusok lenni, persze csak ha némi játszási kedv is van, akkor válasszuk a Pantech készítette Boo-t, mellyel három három ás, tehát 3db AAA “elemet” tölthetünk azáltal, hogy eldobjuk. A dologban az a praktikus, hogy bumeráng, azaz visszajön hozzánk, így még a lusták is bevállalhatják.

A tervezésnek hála a szilikon borítás egyben megóvja a boomert és az elemeket is a sérüléstől, ha esetleg nem sikerülne elkapni visszafele pörgéskor. A játék(?) középső részén ledek mutatják a mozgási energiából nyert töltöttségi szintet. Arra azért roppant mód kíváncsi lennék, hogy mégis hány dobással lehet feltölteni három 1800 milliamperórás elemet, és hogy maga az energiatranszfer milyen hatásfokú. Persze ha csak néhány reptetéssel el lehetne érni, hogy még egy hétig vigye a wireless egerem, már simán jó. Innentől már csak az árcédulára lennék kíváncsi, illetve megfelelő méretű szabad térre lenne szükség. Személy szerint persze jobban díjaznék egy cipőtalpba integrált generátort, mely a lépési energiámat fordítja elemtöltésre, vagy még inkább télen ruhafűtésre.

A rajongás rég látott szintjét vélem felfedezni abban, mikor valaki úgy dönt, hogy kedvenc italának, nevesen a whiskey-nek a hordójából készült parkettán szeretne mezítlábazni. Az ötlet persze nem teljesen földtől elborult, hiszen van valamiféle romantikája, amit valószínűleg én sosem fogok megérteni, hacsak egyszer magam is a keserűtől az aranyló párlatok fele nem fogok fordulni.

A gyártó McKay Flooring persze azt mondja, hogy az érdeklődés a világ minden tájáról töretlen és nem csak a belső építészek a fő megrendelők. A kérdés, hogy marad-e még bármi aromája a hordóknak, ha már évtizedekig a nedűben úsztak, jó. Éppen ezért rendeltem mintadarabot is, bár nem tervezem, hogy ilyenre cseréljem a szőnyeget. McKay-ék állítása szerint ugyanis a hordó darabok még kellemes tölgyfa és vanília aromát árasztanak, a whiskey karakterisztikáján túl. Nyilván nem szeszfőzdei koncentrációban, bár az is lehet, hogy az egész csupán placebo.

Mi jut eszedbe úgy általában 111 palacknyi kóláról? Felfrissülés? Kalória? Undor? Raklap? Egy átlag ámerikainak ez valójában két heti átlag folyadék bevitelével ekvivál. Az ámerikaiak meg nem jó arcok, mert a műanyag hulladék 20%-át se hasznosítják újra, míg mi, jófej européidek 80 fele járunk, de a becses magyarok félek csak rontják az átlagot. Sebaj.

Ekkor jött össze a CocaCola folyadékkulturális atyaúristen a dízájnszéker Emeco-val, aki persze eredetileg alumíniumból önti az üléseket, de most a fent említett mennyiségből széket préselnek. Meg kell hagyni, a klasszik Navy formavilág már-már konzervatív, talán a fenékmintázattól eltekintve, mégis bejön.

Ami persze a vicces kategória lehetne, hogy mintegy 25000 kilokalóriát kell elfogyasztani ahhoz, hogy egy ilyen széket magadénak tudhass. Egy hatos családi szetthez ez ugye már 150 ezres, ami barátsággal is majd három havi tápérték és mindez csak kólában. Szóval ha valaki rágyúr arra, hogy a saját fogyasztásából legyen széke mihamarabb, nem teljesen valószínű, hogy bele fog férni a hátsó fertálya a vájatba. Juppé.

Mindenesetre a kezdeményezés szerethető, a kérdés az, hogy mindez mennyibe fog fájni a vásárlóknak, tudva ráadásul azt, hogy a széket áprilisban mutatták be a milánói dizájn héten. Teljes egész hat féle színben lehet beleszaladni. Talán a typ2 (már ha lesz) majd az elhasznált nullaharminchármas alu dobozokból fog készülődni és akkor még adekvátabb lesz a metálos szín. Te vinnéd?

A Műcsarnokban mától látható az immáron 13. hazai seregszemle bútorokról, dizájnelemekről, hogy még sznobbá varázsolhassuk a lakásunkat. Vannak persze hátborzongató cuccok is, de a varázslatosak ugyanúgy helyet kaptak.

Ismert és a piacra frissen belépett magyarországi forgalmazók enteriőr-szigetei, a hazai formatervezés befutott és kezdő alkotóinak standjai a “madeinhungary” szekcióban, esténként pedig divatbemutatók, élő zenei programok és vetítések várnak rátok.

Ha az ágy szót említjük, legtöbbször elsőre a sajátunk ugrik be lelki szemünk elé, esetleg valamiféle piktogram. Elméletileg ezt a dolgot nem kellene túlragozni, hiszen felhasználását tekintve az ágy nagyjából a vízszintes testületű tevékenységekre van kihegyezve javarészt, így funkcionálisan a legtöbb ember akár egy matraccal, vagy egy függőággyal is elélhetne.

Csakhogy egy ágy azért ennél többre is képes lehet, főleg manapság. Nyilván nem kell ecsetelnünk, hogy elegáns, szép kialakítású fekvőhely gyönyörködteti a szemet és ha megfelelő technológiával kerül kialakításra, mint mondjuk antiallergén, testhelyzethez igazodó matrac, vagy éppen a ringóképesség, jócskán fel lehet dobni, mint teszi azt a Lomme is, mely a tojásdad kialakítással ugyan azt nem érheti el, hogy kiskacsának képzeljük magunk, de az anyaméh biztonságérzetét kívánja nyújtani. Rossz alvóknak ajánlják.

Természetesen a mai világban egészen más szempontok is megjelenhetnek, így az optimális térkihasználás, a multifunkcionalitás, vagy éppen a trendi/funky/cuki elv. Az ugyan kizáró helyzet lehet azok számára, akik nem csak alváskor használják ágyukat, hanem dolgozni, pihenni, olvasni is, hogy egy eltűntethető verziót válasszanak, mindenesetre az egyedül, vagy kis lakásban élő sztachanovoknak ideális lehet a feldaruzható ágy.

Némiképp félmegoldásnak tartom, de a beteg hi-tech cuccok kedvelőinek mindenképpen ajánlatos a Bediator, mely elsőre is inkább radiátorhoz hasonlít, bizony függőlegesen a fal mellett játszik, azonban lehajtható és lehet rajta aludni is. Természetesen nem csak fűt a télen vacogósaknak, hanem a nyári tikkasztó hőségben hűt is. Mindenesetre nekem furcsa lenne egy ilyen vaskos kütyüre rádobni egy hálózsákot. Vagy nem is tudom pontosan hogyan gondolták. Nektek van ötletetek?

A kisded felmérésem kapcsán azonban úgy tűnt, hogy a legnagyobb kínálat az úszó ágyakból van, már persze a modern ízlésvilágú kuncsaftoknak és nem az aranyozott ágykárpitos, barokk ágyakra vágyó célközönségnek. Nincsen embertelen kilengése, de valószínűleg mégis ad egy olyan kellemes álomba ringató pár foknyi mozgást. Egy biztos, mindenképpen ki akarok próbálni egy ilyet, mint a Bernstein Architecture-é, csak félek attól, hogy minden alkalommal simán belerúgnék a kábelbe, reggelente kihullámoznám az ágyból a másikat, ha én kelek előbb, vagy éppen a 18 karikás programok esetén lehet még érdekes.

Eggyel finomabb verzió, amikor nem a plafonra vagyunk lógatva, mint a Housefish esetében is, bár ezeket az égbe kiáltó deszkákat nem tartom olyan rettenetesen esztétikusnak. Igaz, az egész olyan naturális, hogy nekem inkább nyers, mint otthonos.

A függők még tovább fejlesztett változata a Max Longin ágyikó, ami már teljesen esztétikusra és alapvetően ébredésbiztosra sikeredett. Viszont roppant helyigényes. Meg amúgy is, a legtöbb ember szereti a falhoz tolni az ágyát, hogy legalább az egyik oldalról legyen valami szilárd. Ez nem tudom hogy mennyire tartozik a kuckó érzés meglétéhez, vagy arról szól inkább, hogy  forgolódok legalább az egyik irányban ne essenek le az ágyról, minden esetre, ez jelen helyzetben kevéssé biztosított. Igaz akkor nem is ringana egyik sem, csak a gyémántformába applikálást valószínűleg sokaknak szokni kellene.

Olybá tűnt továbbá, hogy a vízágy abszolút nem menő dolog már, így mindenféle egyéb ringóságokkal próbálták helyettesíteni. Úgy látom azonban, hogy ez a kifejezett hintaágy, még ha jól súlyozott és nem 62 fokos kilengésű, akkor is nagyjából a stabil fekvésen kívül nem feltétlen alkalmazható másra is, vagyis én nehezen tudom elképzelni, hogy a Private Cloud csodán dolgozzak fél napon át, tekintve, hogy a kis laptopommal minden létező pozitúrát képes vagyok felvenni, s furcsa lenne, hogy ehhez egyensúlyi pontokat kelljen találni az ágyon, minden esetre fotózáshoz ideális lehet.

A konvertibilisekre, elpakolhatókra visszatérve azonban igencsak dekoratív megoldások is születtek, mint például a Doc Sofa, mely olybá tűnik, hogy alapvetően vendégágy funkciót tölthet be, hiszen szeparatíve lehet így altatni rajta két embert is, relatíve gyorsan és helytakarékosan lehet összepattintani, azonban a társas alvásra nem kifejezetten alkalmas, így szerelmeseknek nem ajánljuk.

Az ikeás puritánságra vágyóknak ott van viszont Karen Babel könyvespolcos ágya, s bár szerintem maguk a polcok egész frankón mutatnak, egy babapelenkázóhoz hasonlatos anyagú matraccal felturbózva már egész érdekes jelenség. Ezzel persze az a baj, hogy egy polcszettel csak egy egyszemélyes ágyat lehet összelegózni, továbbá, ehhez el kell takarítani mindent a szobából ahhoz, hogy lefekhess.

A Saba Italia teremtménye viszont roppant elegáns. Kör alakú fekhellyé változik, mindazonáltal szét lehet nyitni két félkaréj szófává is, ha az ember társaságot fogadna.

A végére tartogattam a nem titkolt kedvencemet, a Dylan ágyat, mely ugyan elsőre csalóka lehet, és rettenetes légies benyomást kelt, de valójában mégis négy lábon áll a földön. Ennek ellenére karcsú, finom, kidolgozott, szerethető. Ez az, ami egész egyszerűen csak kell és nem is ragoznám tovább a dolgot.

Te melyikre neveznél be?

ui: a repkedő felhőt ne felejtsétek, az is megért egy misét.

Itt egy új megoldás az örökmozgóknak. Semmi különleges nincsen benne azon kívül, hogy balanszírozva kell ülni, mely apró, sokszor már-már tudatalatti mozgáskoordinációk eredménye a fogyás is, hiszen az ülés immáron nem statikus folyamat.

Te eljátszanál vele, elütnéd az unalmas perceket egy kis hintázással? Yoon-Hee Kim székét neked találták ki. Ritmust doboghatsz a lábaddal, javíthatod a tartásod, és mosolyra is derít. Beleülnél?

Egy időben ugyan nagyon trendi volt a kemény műanyag visszaváltható palack, de vélhetőleg annak a mosatási/fertőtlenítési, visszalogisztikázási, újratöltési, címkézési és boltban elszámolási költsége drágább, mint egy ásványvizes üveget összetaposni, beolvasztani és újat préselni belőle. Meg aztán kitalálták azt is, hogy lehet belőle dizájnos fotelt is gyártani.

A környezeti kárérték arány azonban általában nem kerül számításra, hiszen csak meddő jóslatokba lehet bocsátkozni, vajon milyen terhelést is okoznak a palackok. Mindig igyekeznek kísérletezni, hogy vajon hogyan lehetne kiküszöbölni ezeket a nehézségeket.

A Vapur nem nyújt ugyan világmegváltó megoldásokat a kis kulacsával, hiszen arra effektíve nem alkalmas, hogy tömegtermelésben ilyen csomagolásban kerüljön szállításra a nép egyik ópiuma, a kóla, vagy éppen a sör, mindaddig, míg mondjuk a benzinkutak mintájára nem szerelnek fel italutántöltő állomásokat, ahol megtankolhatjuk kis butéliánkat.

Ők ugyan azt írják, hogy a csapvíz hordozhatóvá tételétől azt remélik, hogy a palackos víz el fog tűnni a föld színéről, mégis úgy gondolom ez azért hiú ábránd, tekintve, hogy csak Magyarországon a fogyasztók 70%-a kedveli az ásványvizek egyetlen értéknövelt fajtáját, a buborékosat, az meg egyelőre nem jön csapról.

Mindennek ellenére nekem szimpatikus az ötlet, hogy adnak egy trendi, táskára is csatolható, összehajtogatható, környezetbarát flaskát, vagy ahogy hivatalos nevén fut: anti-bottle, azaz anti-palack. $8,95-ért meg el is lehet vinni egy fél literes félét, fekete, kék, zöld, vagy rózsaszín áverzióban.

Vennéd? Vinnéd? Innád? Tudja a fene. Persze van itt konkurencia is, ami ugyancsak valamiféle palack konkurens, bár ő nem az összehajthatóságra apellál, hanem, hogy valami szénalapú víztisztító rendszer kerül az üvegbe, így ha ugyan Kongó lápvidéki vizeit nem is tisztítja meg, a rossz minőségű csapvíz is bátran ihatóvá tehető. Bár gondolom ez nem kifejezetten Európára fejlesztett.

Tudom, Magyarországon nem kifejezetten divat a közutak megvilágítása, az autópályáké meg különösen nem. Hasonlót legközelebb Belgiumban és Hollandiában lehet látni, legjobb tudomásom (tapasztalatom szerint). Persze ha abból indulok ki, hogy rettenetesen utálok sötétben vezetni – kontaktlencse ide, vagy oda, szürkületben és éjjel sokkal rosszabb a szemem, mint egy hibátlan szemfényvesztőnek – reflektor, lámpa, fényvisszaverő tüskék ellenére. Ilyen közvilágításban azonban egész vállalható a dolog és nem kezdek el bekönnyezni másfél óra múltán.

Persze felmerül a kérdés, hogy mégis honnan a bánatból szakad egy államra annyi pénz, hogy fényárban úsztassa az egész úthálózatát. De olybá tűnik van megoldás. Alapvetésben általában nem a szélkerekekben látom a jövőt, meg a szén-hidrogén/nukleáris energia kiváltását, az azonban teljesen reális, hogy világításnyit összelapátoljanak egy lámpatesten.

A turbinák ugyanis (bár nem dönthetők szélirányba, mint a klasszik fehér gólyaölő szélkerekek, igaz függőleges irányban szereltek) egyfelől hasznosítják az úton, útmentén fúvó szelet, másfelől magukba lapátolják a járművek keltette menetszelet is, s azt a generátorok már képesek elektromos energiává alakítani, s ha hozzá tesszük, hogy átlagosan napi 8 óra fényt kell szolgáltatniuk, 24 órás működés mellett ez még szélcsendet feltételezve is vállalhatónak tűnik (a gólyaölők átlagosan a névleges kapacitás 25%-át képesek garantálni a nem konstans energiaforrás miatt, amit jelen helyzetben a forgalom valamelyest kárpótolni látszik).

Nekem még speciel tetszik is. Azt persze nem tudom, hogy milyen lehet a beruházási költsége, de ezért akár lobbizni is érdemes lehet. Természetesen egyelőre csak koncept.

via greenmuze

Azonban ez  az új virágcserép eléggé elnyerte a tetszésemet. Pofátlan koncepciója van, történetesen az, hogy az emberi tüdő mintájára lélegzik. A történet azonban vízmeghajtásos, így a folyamatos alakváltozást csak akkor hajtja végre, ha a növény is megkapja az esszenciális folyadékot.

Azt ugyan nem tudom, hogy liheg is, vagy énekel, netán bármi másmilyen légzős hangeffektet kiad-e magából, ámbátor elég látványos lehet így is